A köddé vált rekordtermés

A fél országot kegyetlen aszály sújtotta 2022-ben, az altalaj vízkészletei azóta sem töltődtek vissza teljesen az alföldi régióban. Nem lehet csodálkozni rajta, ha sokan abból próbáltak megélni és tovább gazdálkodni, amijük nincsen, és jelentősen lefaragva a szokásos technológiát és költségvetést, csak a legszükségesebbekre költöttek – vagy akár még arra sem. Nézzük tételesen:

1. A biológiai alapok jelentőségének elbagatellizálása

Magyarországon – legutolsó információim szerint – nagyjából 180 őszi búza fajta és hibrid van forgalomban. Átláthatatlan, értelmetlen, kezelhetetlen lista ez, még akkor is, ha a termelés túlnyomó része ennek a szortimentnek a tizedéből dolgozik. Ennél is sokkal nagyobb gond a felhasznált szaporítóanyag kérdése.

Egy szóval sem mondanám, hogy a „farmervetőmag”, a saját gazdaságban termelt és visszavetett mag szakmai hiba lenne. Minden vetőmag úgy keletkezik, hogy a gazdája megtermelte, de ebben a „hogyan” a titok:

• magas genetikai értékű kiinduló anyag kell, minél közelebb az eredeti nemesítői elképzelésekhez, egyenesen a kutatóintézetből, vagy attól legfeljebb egy generációra.
• harmonikus növénytáplálás és résmentes növényvédelem a vegetáció teljes ideje alatt
• egészséges magot fogni csak egészséges növényről lehet
• kellő csírázási eréllyel és tartalékokkal csak olyan magok rendelkeznek, amik jól táplált növényeken teremtek

Ez utóbbi miatt fontos a csírázóképességen kívül figyelembe venni az ezermagtömeget is, mert a magba zárt erőforrások mennyiségéről hűen tanúskodik.

Egy átlagos búza 42-44 g ezermagtömeggel rendelkezik, a jók közelítik az 50-et, a kiválóak meg is haladhatják. Ezzel szemben a tavaly aszály sújtotta régiókban nem voltak ritkák a 2-vel kezdődő ezermagtömegek. Ezek a szabványos áthullási vizsgálatokon esélyes, hogy elvéreztek volna – ellenben, a piac ellátásának érdekében tavaly feloldották a szaporítóanyagokról szóló 48/2004 FVM rendelet áthullásra vonatkozó passzusának alkalmazását.

És elképzelhető, hogy ez visszaütött.

A búzanövény a gyökérváltásig, ami 3 leveles korban zajlik, szinte kizárólag abból a makrotápanyag- és ásványi elem-készletből gazdálkodik, amit szülőjétől örökölt. Logikusan, az embrió köré minél több ásványi elemet, keményítőt és tartalékfehérjét tudott az anyanövény diszponálni, annál nagyobb a túlélési esélye az utódnak, amíg az önmagát teljeskörűen ellátni képes gyökérzetét ki nem fejleszti a bokrosodás kezdetétől. Azonban, ha az ezermagtömeg extrém alacsony – úgy is mondhatnánk, hogy elég szűkmarkúan mérték a fejadagot – akkor a küldetés sikere megkérdőjeleződik. Vontatott fejlődésre, élettani zavarokra, korai tápelem-hiányokra és gyenge fejlődésre lehet számítani, nagyarányú téli tőpusztulás mellett – és egy gyengén bokrosodott, „kákabélű” növényállományból a legjobb tudásunk alkalmazásával is csak egy erős közepes szintet tudunk kihozni.

A teljességgel ismeretlen paraméterekkel, „vakon” visszavetett gabonára nem is vesztegetnék nagyon időt. A vállalt kockázat nincs arányban a megtakarítani vélt összeggel – keveset lehet fogni a réven, de sokat bukni a vámon. A gazdák közül aki érti, érti, de aki nem, annak hiába is magyaráznám. Mindenesetre komoly bajt vetít előre, hogy a 35-40%-os fémzárolt mag használat tavaly 26%-ra esett vissza az őszi búza esetében, és félő, hogy ez még lejjebb zuhan idén.

2. Alaptrágyázási hibák

A tavaly megélt műtrágya-ársokk idején talán nem túlzás azt mondani, hogy egy ország sumákolta el az NPK-alaptrágyázást. Természetesen vannak olyan régiók, olyan termelők, ahol ezt kvázi büntetlenül meg lehetett tenni – vagy mert a talaj képes a tenyészidőszak alatt kiszolgálni a növényt foszforral és káliummal, vagy az előző évek folyamatos kijuttatásai miatt képződött egy bizonyos tartalék, ami most „jól jött” – de a legtöbben csak annyit láttak, hogy már az elején le lehet húzni a költségoldalról egy hektáronként 100-150 ezres tételt. Aztán foszfor hiányában vagy a gyökeresedési folyamatok nem zajlottak tökéletesen, vagy az elbillentett N-K arány bosszulta meg magát azzal, hogy az állományok még zölden ledőltek, és a magok megszorultak a kalászban, mert idén bizony rengeteg gabona dőlt meg szerte az országban, és nem feltétlenül csak a nagyon jónak ígérkezők.

Megvannak azok a pillanatok a növénytermesztésben, amikor csak egy apró segítségre lenne a növényeknek szüksége, és a kijuttatott mennyiséghez képest a hatás látványos tud lenni:

• gyengén bokrosodott, akár kissé liluló növények esetén, legkésőbb március végén a magas foszfortartalmú levéltrágyák hatására jelentős javulás várható, a produktív bokrosodást nagyon hatékonyan támogatja
• késői fagybetörések esetén a megelőző kálium kijuttatás hatására néhány napra lecsökken a növényi nedvek fagyáspontja, így kevesebb károsodással és stresszel kell számolni.
• szintén a kálium segíthet, ha a szemtelítődés idején aszályos az időjárás – az extra kálium segíti a szénhidrátok szemekbe történő transzlokációját, illetve segíti a növényt a normális vízállapot, a turgornyomás fenntartásában. Ez, esetleg némi huminsavas-aminosavas támogatással kombinálva sem csodaszer, legfeljebb 8-10 napot jelent, aztán meg kell az esőnek jönnie, mert egy idő után a vizet már csak vízzel lehet pótolni.

Bár szakmailag a makroelemek pótlásának nem a levéltrágyázgatás a módja – nem elég hatékony, és fajlagosan drága technológia – de a közelmúltbeli példák azt mutatják, hogy nem mindig éri meg szakmailag helyesen és normálisan csinálni, alaptrágyával. Mindenesetre ne felejtsük el, hogy ezek csak „trükközések”, épp mint a normális N-K arány beállítása helyett a szárcsökkentők alkalmazása. Közel sem tökéletes megoldás, de jelentőset lehet vele spórolni, feltéve, hogy kijön a lépés. Ennek a kockázatát mérlegelni csak a talajaink ismeretében és levélanalízisek eredményei alapján lehet normálisan, mert vaktában csak ezekre hagyatkozni eléggé szerencsejátékká válik az egész – és a tudatos és okszerű termelésnek épp az lenne a lényege, hogy a szerencse és a véletlen faktort a lehető legkisebbre csökkentsük.

A döntéshozatalban azonban nem segített minket a világot eluraló káosz. Nagyon vigyáztak rá a „nagyok”, hogy sose lássunk az orrunknál tovább, és úgy kelljen döntéseket hoznunk, hogy se kalkulálni, se összehasonlítani ne tudjunk semmit semmivel. A lehető legtovább igyekeztek fenntartani azt a délibábot, hogy áruhiány van, miközben legfeljebb ha csak pillanatnyilag fordult elő ilyen – a valóság az, hogy a műtrágyaforgalom majdnem 40%-kal zuhant vissza. Ellehetetlenítették az intelligens kockázatkezelést, és ki kell mondanunk, hogy se pénz, se bizalom nem maradt a gazdáknál.

3. Nem kezeltük megfelelően a vegetatív túlfejlődést

Az elmúlt tél a közelmúltbeliekhez képest is enyhe volt, a gabonák téli időszakban elért hőösszege több száz fokkal haladta meg a szokványosat országszerte – ez bődületes szám!

Csak példaként: ahhoz, hogy egy növényen két teljes értékű kalásznak megfelelő virágzat fejlődjön, el kell jutnia legalább a 3 mellékhajtásos bokrosodásig, mire a tavaszi nappal hossza meghaladná az éjszakáét, ez a tavaszi napéjegyenlőség március 20-án esedékes. Nyugat-Magyarországon ehhez október első hetében kell vetni a kalendárium szerint, ellenben múlt ősszel a november közepi vetések is sikerrel vették volna az akadályt.

A gabonák gyönyörűen fejlődtek a tavaszig, ritkán látott számú mellékhajtás fejlődött. Saját gazdaságunkban az Mv Initium őszi árpán 14-15 mellékhajtás fejlődött, ebből 7-ben kalászkezdemény is volt – és nem hibridárpáról beszélünk, hanem fajtáról.

A búzáknál kicsit árnyaltabb volt a kép. A nem túl előnyös elővetemények után – mint pl. kukorica – többnyire csak az a két mellékhajtás fejlődött ki, aminek az alapsejtjei már az embrióban is ott vannak – bár igaz, hogy azok szinte mind kalászhozó szárrá fejlődtek. A jó elővetemények után „zsombékos” bokrosodás volt a jellemző, akár 8-10 mellékhajtással.

Az ilyen túlbokrosodás viszont visszaütött. Egy előző részben írtam arról, hogy mi történik, ha a bokrosodás végén a területegységre jutó zöldfelület túl sok – GAI > 3: megnövekednek a növényvédelmi kockázatok, mert befülled az állomány töve, illetve a lombozat túlfogyasztja a vizet és az ásványi elemeket.

Az ásványi elemek jelentős része visszanyerhető, mert a növény elszívja a feláldozandó levelekből mindazt, amire szüksége van a produktív részek, illetve a fiatalabb szövetek építéséhez. Kivéve, azokat a tápelemeket, amiket nem képes a floemben – a szállítószövetek háncsrészében szállítani: a vas, a mangán, a kén, a bór és a kalcium.

Ezek átmenetileg lekötve maradnak a pusztuló levelekben és mellékhajtásokban, és ha eddig is „ki volt centizve” a feltáródásuk és a felvehetőségük, akkor a hiányuk már a szárbaindulás során jelentkezni fog. A hiányt tovább tudja tetézni, ha a térség a humid régióhoz tartozik, vagy a szokványosnál lényegesen több esőt kapott, ekkor ugyanis a kalcium és az anion-formában felvehető bór és kén mennyiségét még a kimosódás is csökkentheti.

Április elején, próba-szerencse alapon szedtem levélmintákat, és elküldtem növényi nedv analízisre. A mintavétel még az első körös mikroelem-pótlások előtt történt, illetve a szárbaindulást támogató nitrogénadag kijuttatása sem történt még meg, így nem csoda, hogy a nitrogénre és a cinkre hiányt jelzett. A kénre is számítottam, mert évek óta semmilyen formában nem pótoltuk. Ami viszont meglepett, a bór elég jelentős hiánya – sosem gondoltam volna, hogy ez a tápelem ennyire fontos lenne a búzánál, de mint azóta rájöttem, nagyon súlyos hiba volt kihagyni a számításból. A molibdén hiánya nem egyértelmű, annyit viszont látni lehetett, hogy a normál koncentrációs zóna alsó pereme körül van, vagyis célzott pótlás nélkül a hiányával hamarosan számolni kell majd.

Ha a szárbaindulás során a fehérjeszintézishez elegendő is a nitrogén és a kén, de a molibdén kevés, a nitrát-reduktáz enzim működési zavarai miatt a nitrogén-anyagcsere is sérül, és pl. a búza esetében megrövidülnek a kalászok – nem lesz 9-10-11 padkás kalász, csak kevesebb. 7-8, ami még nem is annyira feltűnő, főleg mert ez csak akkor lesz látványos, amikor már mindegy. Nos, a bór hiányának hatására pedig célzottan az osztódószövetek működése és a generatív szervek fejlődése szenved zavart, a primer következmény ugyanaz – megrövidült kalászok. Persze ez relatív – ha valahol sose voltak 7-8 padkásnál hosszabb kalászok, akkor a gazda kezelheti egyszerűen adottságként, és eszébe sem jut, hogy amúgy lehetne vele mit kezdeni – ahogy nekem se jutott eszembe idén tavaszig.

A bórhiány ráadásul tovább szedi áldozatait – a padkán lévő, általában 5 virágból kevesebb válik termékenyülőképessé, mert a bibe nem fejlődik ki normálisan. Esetleg később, a pollen nem képes a csíratömlőt kifejleszteni a megtermékenyülésnél, aminek a következménye szintén a kalászonkénti szemszám csökkenése. Ez a sarjkalászoknál hatványozottan érvényesül, hiszen azok fejlődése időben kissé később zajlik, és ha a főkalász kifejlesztésére még okkal-móddal elég is volt a bór, lehet, hogy a sajrkalászok már csak nagyon csökevényesek lesznek. Ezt rendkívül nehéz felismerni, mert a sarjkalászok a szimpla átmeneti nitrogénhiánytól is meg tudnak rövidülni.

Visszatérve az alapvető kérdésre, a túlbokrosodásra – a táblát érő hőösszeget természetesen nem tudjuk csökkenteni. A nitrogéntrágyázás késleltetésével, a kijuttatási alkalmak közötti dózis-átcsoportosítással tudjuk tompítani a mellékhatásokat, de még fontosabb, hogy meg tudjuk lovagolni a hullámot.

Ha a növények a generatív fázisra hatalmas lendülettel fordulnak rá, akkor támogatnunk kell őket, minden létező módon. Ha ekkor rábízzuk a természetre, hogy úgyis szép, hát csak hajrá, így tovább, akkor súlyos következménye lesz, ha elfogy a „kakaó” – a csodálatos nagy zöldtömeg csak egy tűrhető közepes magprodukciót hoz, mert az erejét és a tápelemeket az impozáns lombozat elfogyasztotta, a virágzásra és a termésképzésre nem jutott elegendő. Mondhatnánk úgy is, hogy „sebtiben összecsap a végén valamit”. Ez tonnákat vehet el a várható termésből, és a minősége is csak olyan lesz, amilyen, hiszen a szemeket tisztességgel feltölteni sincs kapacitás.

Ha a kissé túl sűrű, de egészséges állományunkat végig támogatjuk, akkor reménykedjünk abban, hogy az időjárás nem lesz kegyetlen hozzánk, és egy kiváló eredménnyel zárhatjuk a szezont. Ekkor viszont, mintha kvázi rekordot akarnánk termelni, minden körülményre figyelnünk kell. Ezt pedig, anyagi okokból az idén valószínűleg a legtöbben nem tették meg, és így sikerült a táblákba „a zöldje alapján” sokkal többet belelátni, mint amit a kombájn végül tanúsított.

4. A biotípusok dinamikája

Ehhez részben kapcsolódik, illetve a biológiai alapok kérdéséhez is az alkalmazott fajták viselkedése a termelés során.

Mint ismeretes, az őszi búzán belül vannak különböző hasznosítási típusok – malmi, javító, takarmány, keksz típusú búzák, így főbb, ismert típusokként, a teljesség igénye nélkül.

Ezeket a kategóriákat a nemesítők határozzák meg a fajtával végzett vizsgálatok alkalmával, de a valóságban nem feltétlenül érvényesek – a búza minőségét sokkal inkább a termelés körülményei, a talaj adottságai és a növénytáplálás színvonala határozzák meg.

Augusztusban, egy facebook csoportban jött szembe a kérdés: egy kolléga javaslatot kért egy búzafajtára a csoporttagoktól, amivel intenzív körülmények között 10 tonnás malmi búzát lehet termelni. Nyilván felmerült a kérdés, hogy „mit jelent számodra az, hogy intenzív?”

Jött a válasz, hogy 160 kg N hatóanyag. Rákattintottam a profilra, hát hamar kiderült, hogy hajdúsági az érdeklődő. Mi, nyugat-magyarországi válaszadók a 160 kg nitrogént, mint intenzív technológiát csak megmosolyogtuk, mondván ez itt egy viszonylag jó technológia 8-8,5, szerencsével 9 tonna euro-, vagy takarmánybúzához, aztán jónapot, a valódi intenzív technológia, 11-12 tonnás termések mellett olyan mint a régi nóta - 220 felett – és a minőséghez még ez is lehet, hogy kevés.

Tartamkísérleti eredmények alapján a talajok az őszi búzának nagyjából 25-30 kg N-t tudnak biztosítani humusz-százalékonként. Ez egy agyagbemosódásos, vagy Ramann-féle erdőtalajon, 1-1,5% humusz mellett 25-45 kg/ha, egy 3-4% humusztartalmú csernozjomon, vagy humuszos homokon 75-100 kg/ha. Nem csoda, hogy 3 mázsa pétisóval – ami 81 kg hatóanyag – simán termelnek arrafelé 7-8 tonnákat, különösebb erőfeszítés nélkül. Mármint amíg tart a földben a humusz, mert amióta létezik olyan, hogy gépi talajművelés, már sikerült a legjobb talajaink humusztartalmát nagyjából megfelezni. Egy ismerősöm úgy fogalmazott, hogy a csernozjom olyan, mint a tejelésben a holstein-fríz, mert úgy tűnik, mintha a végtelenségig lehetne zsarolni, de ez természetesen csak illúzió, mert idővel mindkettő lefekszik.

A gazdálkodás gyakorlatában, bármekkora terméscélt és minőséget is tűz ki a termelő, akkor is szokott lenni egy felső határ, amennyit a termés fokozására szánni hajlandó – ez a nitrogén pedig elég, amire elég, de ahhoz, hogy a mennyiség és a minőség is kiemelkedő legyen, ahhoz általában ki kell lépni a megszokott keretekből.

Ha egy tonna búzában, a fehérjetartalom függvényében 19-28 kg N van, és a hozzátartozó szalmában és gyökerekben további 4-5 kg, akkor az azt jelenti, hogy egy tíztonnás takarmánybúzához 230-240 kg nitrogénre van a növénynek szüksége, malmi esetén ez már 280-290 kg, javító cél esetén 320-330 kg. Ahogy a múltkori előadásban is beszéltem róla, ezekből a mennyiségekből a talaj természetes tápanyag-szolgáltató képessége, az elővetemény hatásai, több évre áthúzódó agrotechnikai hatások, vagy mikrobiális tevékenység fedezhetnek kisebb-nagyobb részt, de ezekre a mennyiségekre analitikailag szükség van.

Ami nem mindegy, hogy a konkrét fajta, amit termesztünk, milyen abszolút hozampotenciállal rendelkezik, és hogyan reagál az „etetésre”. A bőtermőnek minősített fajtákra jellemző alapvetően, hogy a nitrogénadagolásra erősen reagálnak, de amíg el nem toljuk őket a falig – a genetikai potenciál közelébe – addig a minőségük takarmány/euro marad, csak további, extra nitrogénből tudnak minőséget teremni.

A másik végletet a javítófajták jelentik, amiknél a tartalékfehérje-képzés nagyon erőteljes, és hiába állna rendelkezésre erősebb bokrosodáshoz, vagy magasabb kalászonkénti szemszámhoz a nitrogén, a növény akkor is mintha már a leendő mag feltöltésére tartalékolna. Jellemzően a 6-7 tonnát nem lehet velük addig átlépni, amíg a fehérjetartalmat, ami 16-17% is lehet, ki nem maxoltuk – ehhez kapásból kell 180-200 kg /ha N (!) – és csak a további dózissal lehet a növényt meggyőzni, hogy lesz elég nitrogén a végjátékra is, tessék bokrosodni. Ehhez természetesen alkalmas genetika is kell.

A piacon a bőtermő vonalaké a dominancia, mert a minőséget, bár az idei év kivétel, de nem nagyon akarják megfizetni. Természetesen vannak köztes változatok is, pl. amelyek legalább félintenzív technológia mellett, közepes-jó termőhelyen stabilan a bőtermők nyomában vannak, de túlnyomó részben elérik a malmi minőség alsó küszöbét.

A gond az, hogy említettem a két fő genetikai típust, és hogy vannak köztes változatok is, miközben kinn a piacon kb. 180 fajtának a vetőmagja, csak hazánkban, és akkor a határ menti „átvillongások” még ebbe bele sincsenek számolva, amik hivatalosan nincsenek is az országban. Pedig, ha a műtrágyaszórótól elvárjuk, hogy pár méterenként variálja a kijuttatott mennyiséget, meg a táblán belül többféle tőszámmal akarunk vetni, akkor nem kezelhetjük ezt a rendkívül sokoldalú és sokféle fajt csak úgy egységesen, hogy „búza”.

5. A növényvédelem hiányosságai

Akármennyire is precízen időzítjük az agrotechnikai elemeket, számoljuk a tőszámot, a dózisokat, vagy laborozás alapján levéltrágyázunk, a gyomok, a rovarok, vagy a gombák akármikor belerondíthatnak a tervekbe. Erről önmagában nagyon sokat lehetne beszélni, csak egy fontos momentumra térnék ki a múlt szezont illetően.

Ha a telek enyhék maradnak, jelentős déli széllel, mediterrán feláramlással, akkor a sárgarozsda gyakrabban fog minket meglátogatni. Idén minden jel szerint egy eddig nem ismert rassz talált meg minket, és ezért véreztek el még a rezisztensnek gondolt anyagok is, ha nem kaptak időben kezelést. A lényeg az időzítésen volt, többet jelentett időben kezelni, mint az, hogy mi volt a kijuttatott szer. Ezt a technológiai fegyelmi elemet komolyabban kell vennie minden gazdának a jövőben.

+1: Az éghajlati változások

A nyári meleg szeptemberben is kitart, az ősz elhúzódik, a tél szinte nem is tél, de a tavasz nehézkesen akar elindulni, így dióhéjban. Ez az elcsúszás, ami a változékonyságba tulajdonképpen belefér – régen is volt ilyen – még nem is lenne akkora gond hosszú távon vizsgálva, ha csak egy tüske lenne az évszázados grafikonokon, egy pillanatnyi megingás, egy kisebb anomália.

Az igazság az, hogy ez lett az új trend. Az első érdemi fagy (-4 °C) már jellemzően decemberig várat magára. Az ősz vége – tél eleje többnyire csapadékos, de a megemelkedett középhőmérséklet miatt szinte sosem hóként hullik le. Az éjjeli fagy a nappali felengedéssel váltakozik, a február-márciusi csapadékot elhajtja innen egy beragadó anticiklon, aztán még április végén is gyomorideggel kell kukoricát vetni, hogy „nem hűl-e nagyon vissza a talaj éjjel, nem fog-e meglilulni”.

Ezeket a változó körülményeket a búza még mindig sokkal jobban elviselte, mint az árpa, vagy a repce. A hosszú, meleg ősz és az enyhe tél következményében az árpa erőteljesen túlfejlődött, a repcét egy regulátorozás lehet, hogy vissza se tudta fogni. A megszokottnál több °C-kal melegebb időben amint a fotoperiódus engedte, elindult a generatív fázis az árpában és a repcében is, már március elején, de a reggeli fagycsipkedések kitartottak, a talaj száradt, mert akkor már egy hónapja nem volt értelmezhető csapadék. A jobban sikerült, „combosabb” állományokat a környezeti ingerekre hangolt belső program szárba lendítette, de mint a szólás tartja, aki sokat markol, keveset fog: mire virágzás vagy kalászolás lett a kezdeti lendületből, már érezhető volt, hogy valami nem teljesen oké. Nem lett virágtenger, inkább csak amolyan jó közepes – a 3. pontban elmondottak miatt, mert a túlfejlődést nem vettük komolyan. Aztán végül ezeket a magokat sem bírták a növények rendesen kitölteni speciális gondoskodás nélkül, így az ezermagtömegek és a hektolitersúlyok is elmaradtak a várakozásoktól.

A búza más fejlődési dinamikával rendelkezik: a bokrosodáshoz szükséges, egy új mellékhajtásnyi hőidő több, mint az árpa esetében, így lassabban fejlődik. A generatív fázis megkezdéséhez a megvilágítás idejének meg kell haladnia a fénymentes napszakot, tehát március 20. előtt nem fog megmozdulni, míg az árpa és a repce ekkor már lehet, hogy 3-4 hete próbál indulni felfelé. Így lettek végül a legszebbnek látszó – és akár NDVI alapján bizonyíthatóan, ott és akkor tényleg a legszebb – állományok olyanok, amilyenek.

Összefoglalva az elhangzottakat, minden gazdálkodónak magába kell néznie az idei szezon után, és elgondolkodnia, hogy mit csinálhatna jobban. Mindenkinél lenne, és lehet is mit, de az emberek már csak olyanok, hogy nem szeretnek azzal szembesülni, hogy hiába csinálnak valamit 10-20-akárhány éve, valójában csak felületesen értenek hozzá, és csak csinálják, úgy ahogy „SZOKTÁK”.

A jelen anyagi viszonyok mellett én sem vállalkoznék arra, hogy azt latolgassam, melyik technológia éri meg, és melyik nem – egyesek szerint jelenleg, sommásan „semmi se éri meg”.

Az viszont biztos, hogy a legdrágábbak azok a technológiai elemek, amiket

• nem szabadott volna kihagyni, mégis lespóroltuk
• amiket megszokásból-rutinból, vagy önmagunk megnyugtatása érdekében vettünk meg és juttattunk ki, anélkül, hogy értenénk, mit miért is csinálunk.

„A szerencse (…) csak a leggondosabban kidolgozott terveket pártfogolja.” - Lord Voldemort (J. K. Rowling)

Bischof András

növényvédő szakmérnök