A búzatermesztés felső korlátai – 6. rész

A kezdetleges élet, bár már elkülönült környezetétől, de fennmaradásához folyamatos anyag- és energia-bevitelt igényelt – világunkban a termodinamika II. főtételét követve az entrópia, a „rendezetlenebbé válás” érvényesül, minden folyamatnak vannak anyag- és energiaveszteségei. Az energia szállítására létrejött az ADP/ATP molekuláris transzfer, a hidrogén szállítására pedig a NAD, NADP és FAD koenzimek.

Minden igyekezet ellenére, ez a sérülékeny egyensúly a világegyetem léptékével mérve csak elenyésző ideig tartható fenn – az élet előtt pedig csak egy lehetőség állt – az utódokban folytatódik tovább. Ehhez pedig szükség lett valamire, ami tárolja az információt, hogy hogyan kell függetlenedni a világtól és fennmaradni a változékony körülmények között – a fentebb felsorolt nukleotidok és más hasonló molekulák cukorfoszfát-gerincű láncokba rendeződve megalkották a különféle RNS-eket és a DNS-t.

A külvilágtól való izoláció, a szabályozott anyagcsere és belső anyag- és energiafolyamatok, illetve a tervrajz biztosította megismételhetőség tették lehetővé az életet bolygónkon. Ezekben van egy közös pont, ami a növénytermesztés szempontjából kiemelt jelentőségű: mindegyikben alapvető fontosságú szerepet játszik a foszfor, nélküle sem felépítő, sem lebontó folyamatok nem zajlanak, mert nem lesz, ami energiával lássa el őket.

A búzamagban a fitin nevű vegyületben találhatjuk – ha az anyanövény nem tudott elegendő foszfort felvenni és a magba juttatni, a csírázási folyamat és a csíranövény fejlődése máris zavart szenvedhet. Mindaddig, amíg a magból fejlődő növény nem éri el a talajfelszínt és nem rendelkezik zöld színtestekkel és üzemképes fotokémiai rendszerekkel, energiaellátása kizárólag a magba zárt, örökölt készletektől függ, és amíg el nem éri a 3 leveles kort és a gyökérváltást, a parányi főgyökér-kezdemény csak minimális mennyiségű anyagkiegészítést képes biztosítani. Vannak ún. magtrágyák, melyeket a vetőmagcsávázással egy menetben tudunk a mag felszínére felvinni, valamelyest segíthetnek, de csodát várni nem kell tőlük, a gyenge képességű vetőmagot ezek sem fogják tökéletesíteni.

Az energiahiányos búzanövény magja bár duzzadni még tud, de a hajtás vontatottan fejlődik, a kelési veszteség fokozódik, különösen akkor, ha a mag mélyebbre került, vagy az időjárás hidegre fordul. Ha ki is kel, a gyökérzet, az újabb levelek és mellékhajtások az elvártnál lassabban fejlődnek, méretben is elmaradnak, és el is színeződhetnek, szürkés-lilás-vöröses antocián-színek jelenhetnek meg a tél folyamán.

Amikor a megvilágítás hossza és a fagyok elmúlta elindítja a generatív fázist, a foszforhiányos növények mintha csak lassan térnének magukhoz, jellemzően csak a főkalászt próbálják kinevelni, és lehet, hogy az is csak elég satnyán sikerül. A virágzás is elhúzódhat, és a termékenyülés sem lesz éppen hibátlan.

Mivel viszontagságos éveket élünk a növénytermesztésben, nem túlzás talán azt mondani, hogy a PK-alaptrágyázást a gazdák túlnyomó többségben kihúzták a költségek közül, akár már másodszor. Hogy az előzőekben részletezett, „a nyugalom megzavarására alkalmas” információk mellé megnyugvást és feloldozást is adjak, tudnunk kell a következőket:

Ha a búza szempontjából gyökérzónának a felső 30 centimétert tekintjük, az hektáronként 4-5 ezer tonna talajt jelent. Irodalmi adatok szerint a termőtalajok foszfortartalma 200 és 2000 ppm közötti érték lehet – ez hektáronként 1-10 tonnát jelent, csak a művelt rétegben!

A gond azzal van, hogy ennek a mennyiségnek csak pár százaléka férhető hozzá egy adott pillanatban, a maradék hajlamos elérhetetlennek mutatkozni. Ha savanyú a talaj, akkor alumínium- és vas-foszfátok formájában, ha meszes, akkor kalcium-foszfátként lekötődik. Ha hideg a talaj, akkor romlik a felvehetősége, ha sok volt a csapadék, akkor a kimosódás miatt csökken a talajoldatban mérhető koncentrációja. Reverzibilis kötéssel, a talajoldati koncentrációval kémiai egyensúlyt tartva, azt visszapótolva az agyagkolloidok nem, csak a szerves kolloidok – humusz – képesek átmenetileg tárolni. Minél élőbb a talajunk, annál nagyobb eséllyel élnek és tevékenykednek benne olyan mikrobák, amelyek képesek a növények számára hozzáférhetetlenül kötött foszfor-formákat bontani, saját anyagcseréjükbe vonni, és pusztulásuk után, szerves kötésben a növények rendelkezésére bocsátani.

Ha a talajunk jó kondícióban van – vagy ha az adottságaink nem is jók, de teszünk érte, hogy javuljanak, legalábbis ami a pH-t és a szervesanyag-tartalmat illeti - akkor a tonnákban mérhető hektáronkénti foszfortartalomból egyre nagyobb rész van/lesz talajoldatban egy adott pillanatban, és a növények által felvett mennyiség is gyorsabban pótolódik – vagyis, javul a tápanyag-szolgáltató képesség.

Mindezt tetézi, hogy úgy tűnik, mintha a növényeknek fajlagosan már nem is lenne szüksége annyi foszforra, mint 40-50 éve. Ennek oka lehet, hogy a modern genetikák gyökérsavai egyre jobban képesek feltárni a foszfort a talajalkotó kőzetekből, esetleg jobb a felszívó képességük, de az is hogy a növényeink nem egészen úgy férnek hozzá a talajfoszforhoz, mint azt az AL-oldattal modellezni próbáljuk, hanem sokkal jobban.

Továbbmegyek: lépjünk ki a dobozból, vagyis a felső 30 centiből – ha vannak olyan főnövényeink, vagy köztesnövényeink, amelyek gyökérzete mélyre hatoló és erőteljesen szívja a tápanyagokat a talajból, mint a keresztesvirágúak, akkor olyan mélységből is hozhatunk fel foszfort, ami a legtöbb egyéb kultúrnövényünk számára már elérhetetlen – bomlásuk után pedig elérhetővé válik a felhalmozott készletük.

Az említett tonnákhoz képest a ma termesztett búzafajták szemtermésének P-tartalma 0,23-0,47 %, ez laboratóriumi oxidban és szántóföldi volumenben kifejezve 5-11 kg/t, de jellemzően a 7-8 kg/t zónában mozognak a mért tartalmak, a felvett P túlnyomó része a szemtermésbe kerül át. A több tonnás talajkészletekhez mérten nekünk egy komoly terméshez 80-100 kg/ha már elegendő is lenne. Ez a mennyiség az esetek többségében fedezhető a természetes feltáródásból, nem véletlen, hogy foszforra adott termésreakciót csak kevés esetben sikerül szignifikánsan igazolni, és jellemzően csak gyenge termőhelyeken – ezért a kalászosok alá ősszel foszfort kijuttatni nem biztos, hogy megtérül, különösen manapság.

Probléma azzal lehet, ha a foszfor abszolút értelemben bár elég, de az időbeli eloszlási dinamikával már gond van, mert a talajunk nem tudja a növényt igényeinek, a fejlődési ritmusának megfelelően kiszolgálni. Például tél vége-kora tavaszi időben, amikor még hideg a talaj, de a tápanyag már kellene, mert a hőmérséklet már elindította a fejlődést: ekkor bevethető egy magas foszfortartalmú levéltrágya. Különösen akkor fontos, ha a növények fejlettsége elmarad a kívánatostól (súlyos esetben a kalászdifferenciálódás is energiahiányt szenvedhet el).

A vörösödés-lilulás már nagyon erős jel, a legtöbbször csak azt látni, hogy morfológiailag fejlettek a növények, de mindenük rövid-vékony, nem volt elegendő energia teljes méretre kifejleszteni őket. A szövetek és a szervek differenciálódása, a sejtosztódás a mennyiségi növekedéshez képest elsőbbséget élvez, így ha nincs elég tápanyag „meghizlalni” a leveleket-hajtásokat, akkor kisméretűek maradnak. Ezt jellemzően intenzív, látványos ugrás követi, amikor felmelegszik az idő, kapnak egy kis esőt-meleget-tápanyagot, és szemre 2-3 centit nő naponta az állomány.

Gyenge bokrosodásnál is érdemes használni valamilyen P-készítményt, de a helyes menedzsment része ilyenkor a bokrosító hengerezés és klórmequat alkalmazása a bokrosodást segíteni és a szárbaindulást késleltetni – de klórmequat csak akkor, ha a növényünk már nem stresszes.

A foszfor-levéltrágyát érdemes lehet cinkkel kombinálni, mert ezzel támogatjuk az auxin termelését befejezni a bokrosodást és finanszírozni a szárnövekedést, és főleg mert a magyar talajok tetemes része cinkhiányos.

Ha a talaj kifejezetten gyenge, akkor tűzoltás jelleggel, a zászlóslevélre lehetne kijuttatni foszfort, a kalász fejlődését és a magképzést elősegítendő, de ez tényleg csak értékmentés, a táblán a felvehetőséget és a tápanyagkészlet hiányosságait a következő kultúra vetése előtt orvosolni kell.

Bár szakmailag a makroelemek pótlásának nem a levéltrágyázgatás a módja – nem elég hatékony, és fajlagosan drága technológia – de a közelmúltbeli példák azt mutatják, hogy nem mindig éri meg szakmailag helyesen és normálisan csinálni, alaptrágyával. Közel sem tökéletes megoldás, de jelentőset lehet vele spórolni, feltéve, hogy kijön a lépés. Ennek a kockázatát mérlegelni csak a talajaink ismeretében és levélanalízisek eredményei alapján lehet normálisan, mert vaktában csak ezekre hagyatkozni eléggé szerencsejátékká válik az egész – és a tudatos és okszerű termelésnek épp az lenne a lényege, hogy a szerencse és a véletlen faktort a lehető legkisebbre csökkentsük.

Bár mindebből az látható, hogy rövid távon „megúszható” az alaptrágyázás kimaradása, zárszóként mégis álljon itt egy fontos emlékeztető: nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az anyagmegmaradás törvényét nem szeghetjük meg. Ha kiveszünk a földből, de vissza nem adunk, akkor az meg fog változni. Egy ideig a talajásványok bomlanak, és visszatöltődik a talajoldat, de a tápanyag-szolgáltató képesség egyre romlik, majd idővel csak az marad, amivel a növények nem tudnak mit kezdeni: a szilikátásványok, némi alumíniummal, a felesleg vassal és titánnal. Halott, lepusztult agyag, esetleg sivár homok. Eltart egy pár száz vagy ezer évig, de láttunk már ilyet a történelemben, elég a Nílus-mentére vagy Mezopotámiára gondolni. Bár a természet évek tíz- és százezrei alatt képes rendbe tenni, de ijesztő a gondolat, hogy ehhez képest néhány generáció alatt mire vagyunk képesek. Nyilván senki sem szeretné a határokat feszegetni, becsületes termelő azt sem várná meg, amíg a foszforhiány tünetei az észlelhetőnél súlyosabbá válnak, de alapvetően gazdasági és nem jótékonysági intézmény vagyunk – termelésünk eredményét mindenki fogyasztja, így annak költségoldalát is mindenkinek viselnie kellene, de a talajerő visszapótlását a piac többnyire nem akarja megfizetni (jelenleg még a termelés önköltségét sem), tőlünk termelőktől pedig nem várható el, hogy ezt is mi nyeljük le.

Nem úgy tűnik, mintha ebből a játékelméleti csapdából lenne kiút, de az egyensúly érdekében, ezt a foszfort, amit most kihagyunk, a gazdasági körülmények miatt, egyszer vissza kellene majd adnunk. Ugyanis:

„A Földet nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön.” - David Brower

Bischof András

növényvédő szakmérnök